Na szóval...

Na szóval....szia!

Ez az első bejegyzés. Még magam sem tudom miről szeretnék most írni, csak jött egy gondolat, hogy blogot akarok indítani, magamnak, talán másoknak, mindegy is. Majd ahogy alakul. Itt szeretném digitális papírra vetni a gondolataimat, érzéseimet, ami csak ki akar jönni belőlem. Elsődleges téma az önismeret, amin immár kőkemény 2 éve részt veszek.

Ez az egész téma néha felőröl. Az igazat megvallva, kurva nehéz dolog a személyiségfejlődés. Néha azt sem tudom ki vagyok, vagy mit miért teszek. Noha a tudatosságom már nő, egyelőre ott tartok, hogy a legtöbb esetben, csak mint egy szemlélő nézem végig, ahogy szétbaszok mindent magam körül. Az okosok erre azt mondják, hogy jó az irány. Meglátjuk.

Kicsit illene magamról is írni...2025-ben 33 éves vagyok. Nem vagyok valami nagy tudós, vagy professzor, sem bölcsész. Egy egyszerű, hétköznapi pasas vagyok. Eddig túléltem, most kéne megtanulnom élni. Érzem magamon erősen a kodependencia vonásait. Nem véletlen innen a blog neve, a Félember. Ez az én keresztem. Önerőből vajmi kevésre vagyok képes. Fizikailag megállom a helyem a világban, nagyon kevés félelmem van. De érzelmileg....nulla vagyok. A kettő valahol összekapcsolódik, mégis látom, hogy mennyire külön lehet ezeket választani.....a világban bízok, magamban nem. Ez az én keresztem.

Zűrös családban nőttem fel, iszákos fater, csak a szokásos. Az életem eddig arról szólt, hogy jártam egy utat, amit hittem, hogy járnom kell. Szűk baráti társaság, feleség, gyermek tervezése. Majd 2023-ban elváltam. Valahol ez triggerelte bennem ezt az egész önismeretet. Rádöbbentem arra, hogy mennyire nem vagyok autentikus, mennyire nem úgy élek, ahogyan szeretnék és mennyire csak a társadalmi nyomásnak próbálok megfelelni, hogy lennem KELL valaki! Hogy nem annak kell lennem, aki lenni akarok, hanem családfőnek KELL, apának KELL, erősnek KELL, kitartónak KELL és még kb 100 más dolognak KELL lennem...kurvára nem érdekelt soha senkit, hogy ÉN mit akarok.

Ez így elég magányos most. Elszeparáltam, mondhatni izoláltam magamat. Befelé figyelek. Csend van. A régi dolgaim nem elégítenek ki, nem tesznek boldoggá. Amibe eddig menekültem, már nem hoz megnyugvást. Próbáltam....próbáltam alkohollal, társfüggőséggel, munkamániával menekülni magam elől, a fájdalom elől, a tudat elől....hogy milyen kibaszottul magányos vagyok. Hogy milyen rohadtul nem azt csinálom, amit szeretnék. Hát ez vagyok én. Félember. És ezt szó szerint mondom....a dolgaimat félig csinálom meg, lakok egy félkész házban, ami kurvára nem olyan, amilyet szeretnék. Van egy munkám, amit kurvára nem szeretek. Vannak barátaim, mondjuk őket szeretem, de nem tudom valójában mi tart minket össze. A mámoros, átalkoholizált grillezéseken kívül nem sok közös emlékünk van. Szóval ja. A fasz se tudja mi legyen. De most kicsit jó így. Kicsit jó csendben.

Rengeteg fájdalom jött bennem felszínre, mire eljutottam ide. Hogy hova? Na azt én se tudom. Kicsit olyan érzés, mintha közeledne a gödör alja. Mintha már nem lenne több dolog, ami miatt egyedül, üvöltve bőgök a házamban, megmagyarázhatatlan módon. Kicsit üres minden. De kicsit jó is így. Már nem érzek kényszert arra, hogy mindig szóljon valami, most kicsit jó a csend. Jól esik. Talán életemben először.

Szóval jah, ilyesmi van most. Ez az egész bejegyzés jó lehúzós lett. De ez van. Ez van most bennem, ez vagyok most én. Félember. Meglátjuk mi lesz.