Gondolatmaszlag III.

A minap azon gondolkodom, hogy én hogyan is szeretek és, hogy az mennyire fenntartható, megvalósítható.

A saját lelkivilágomat tekintve, számomra nem igazán számítanak a külsőségek. Nagyon sok férfitársamnak szinte elvárás az, hogy a nő, akit szeret, az ilyen-olyan legyen kívülről. Én soha nem hittem ebben. Na persze félreértés ne essék, számomra is vonzó egy csinos nő, de a szív hangja nálam mindig mást súgott.

Amiben én hiszek, az az, hogy szeretni csak igazán mélyen lehet. Amikor a másik ember lelkébe vagy szerelmes, olyankor a külső vajmi keveset ér. És igen, ettől függetlenül vannak belém kódolt preferenciák, hogy mégis mi az a skála, amelyben el kell helyezkedjen egy nő külsőre, de nem olyan sarkos, hogy csak a tökéletes testű nők jöhetnek szóba. Soha nem is kerestem ilyen kapcsolódásokat. Ha valakiben valami megfog, akkor én leginkább ahhoz vonzódom. Ahhoz a meztelen igazsághoz, melyet hiszem, hogy a lélek rejt.

És ezen elmélkedve most oda jutottam, hogy nagyjából összeállt a vonzás törvénye. Amit olyan sokszor mondanak, amit tudatosan értünk, de tudattalanul nem. Hogy azt vonzod, ami vagy. Én úgy szeretek szeretni, hogy "csupaszon". A másikat ott megérintve, ahol a legtörékenyebb. Nem is tudom, hogy hogyan lehet máshogy. Mindenesetre megvizsgálva azt, hogy milyen embereket vonzottam magamhoz, meg kell állapítsam, hogy azért vonzottam az érzelmileg elérhetetlen embereket, mert én is az voltam. Noha nem olyan értelemben, hogy nem tudom mi van bennem, hanem azt hiszem olyan értelemben, hogy próbáltam elbújni a saját érzéseim elől.

Világ életemben azt hittem, hogy baj van velem. Én egy egyszerű srác vagyok, nem vágyom nagy felhajtásra, nagy luxusra, vagy ilyesmire. Én egyszerű életre vágyom. Egy társra az életben, egy olyan igazán szerető, hűséges társra, akivel "ketten a világ ellen". Ez annyit jelent, hogy számomra a kapcsolatom mindig kiemelt prioritást élvezett. Nekem a párom valahol a legjobb barátom is. Egyenlő felem, a másik részem. Noha nem egészségtelen módon, de hiszem, hogy az ember mégis csak úgy lehet teljes, ha megosztja az életét valakivel. Én mindig erre vágytam. Bekuckózni a párommal, felépíteni a mi kis közös világunkat és boldognak lenni benne.

Az én érzelmi elérhetetlenségem nem abból fakadt, hogy ne tudtam volna ki vagyok. Viszont a felvállalás...na az okozott problémát. Mindig azt hittem, hogy a férfi az macsó, mindig erős, mindig domináns. Egész egyszerűen azért, mert mindig azt láttam, hogy ez kell a nőnek. De valójában ez szerintem csak a kislányoknak kell.

Igen, egy férfi legyen erős, de ne a párjával szemben. Egy férfi legyen védelmező. Egy férfi harcoljon, de ne dacból vagy büszkeségből, ne egóból, azért, hogy ő legyen a legjobb. Én hiszem, hogy a férfi védelemből harcol. Hogy megóvja a szeretteit attól a mocsoktól, amivel neki szembe kell néznie a külvilágban.

Nehéz ilyen férfiként érvényesülni manapság. Ez a rohadt social media, az, hogy mindenki tökéletes akar lenni, totál elzárja az ember elől azokat a lehetőségeket, hogy önmagáért szeressék. Hiszem, hogy egyre kevesebben vagyunk a világban olyanok, akik magát az embert értékelik, nem a külsőségeket. Nem is csoda, hogy szorongó kötődésű lettem. Az egész világ azt akarja letolni az emberek torkán, hogy mi mindent KELL elérned ahhoz, hogy szeressenek. Én régi vágású pasas vagyok, pedig alig 33 éves. Számomra az ember a kulcs. A lélek. Ha az megvan, minden más csak megoldandó feladat.

Remélem, hogy lesz aki ugyanígy gondolkozik majd és velem együtt akar egy közös, szeretet- és tiszteletteljes világot felépíteni. Azt hiszem, mostanra már készen állok rá.