Az a kényelmes álarc...
Kik vagyunk? Úgy istenigazán....amikor senki nem lát...amikor egyedül vagyunk és le merjük venni az álarcot, amit az egész világnak mutatunk. Kik vagyunk? Ezen szoktam gondolkozni és ma reggel is ezen gondolkodtam a reggeli kávé közben. Néha jó dolog ez az izoláltság, időt enged az önreflexióra.
Nagyon nehéz őszintének lenni, önmagunkhoz. Szembe nézni azzal, ami van, ami a valóság. Mindannyian hazudunk...magunknak, s ezáltal a világnak, magunkról. Na persze nem arra gondolok, hogy akkor ártó szándékkal hazudnánk, hogy bántsunk, vagy aljas módon, szándékosan kihasználjunk másokat. Hazudunk, néha szeretetből, hogy a másikra ne rójunk terhet, ne okozzunk fájdalmat...máskor hazudunk, hogy ne bántsanak minket. Az az édes, kényelmes félelem. De ez valóban boldoggá tesz?
A világ egy tükör. Mindig azt tükrözi, amit magadból adsz. És ez így működik jól. Csak ezt hajlamosak vagyunk rosszul értelmezni. Én is. Sokszor azt hiszem (sokszor a faszt....szinte mindig) hogy minden, ami körülvesz, az az én hibám. Erre fókuszálok, ezt tanultam meg. Hogy jobbnak, ügyesebbnek kell lennem, hogy kivívjam a világ - ezáltal a tükör - elismerését és szeretetét. Azt hiszem innen a bizalmi probléma is. Magamra vetítek mindent, amit kapok, hogy biztosan rajtam múlik. De valójában így van?
A világ egy tükör, de nem teljesen ilyen formában. Vannak emberek, akik a saját hibáikat képtelenek elfogadni, én mások hibáit nem veszem figyelembe a megítélésük során. Az egyensúly valahol a kettő között van. A tükör mindig tanít rólad valamit, s néha egész egyszerűen azt, hogy nem vagy jó helyen. És ezzel nem merünk szembenézni. Mert ha felvállaljuk azt, akik vagyunk, ha ki merjük mondani azt, amit gondolunk, akkor összeroppan az az édesen dédelgetett burok, amiben elhitetjük saját magunknak is, hogy itt jó nekem.
A világ egy tükör...hazudik nekünk, mert hazudunk magunknak. Félünk őszintének lenni, még magunkhoz is, mert akkor "mi lesz ha"....nehéz gondolatok ezek. Megtanultunk túlélni, kommunákban élni, alkalmazkodni, ki többet, ki kevesebbet. Csak nézzük és irigykedünk azokra, akik nem ilyenek, akik a saját útjukat járják, nem álarcot viselnek. Túlbonyolítjuk az életet, mert félünk....magunktól. A változástól, az újtól, hogy miképp fogjuk tudni megállni a helyünket a nagyvilágban, ha minden elvész.
Társadalmi normákat követünk, fejet hajtunk az erősebbnek, de az önismeret szempontjából nem ez a lényeg....hanem az, hogy ezzel a fejet-hajtással egyidejűleg megadjuk magunkat. Lemondunk magunkról, ismét...ahogy tettük azt már 100 meg 100 alkalommal, hogy biztonságban legyünk. De a biztonság boldogság? Nagyon ritkán....elviseljük mások bántalmazását, mert nem bízunk magunkban, hogy mihez kezdenénk, ha egyszer végre valahára kiállnánk magunkért. Azért, amiben hiszünk, amik vagyunk. Elfogadjuk mások véleményét, mert kényelmesebb....komfortosabb.
A világ tükör...minket tükröz. Mindent, amit mi adunk. Pontosan azt kapjuk vissza. Ha elnyomjuk magunkat, mások se foglalkoznak velünk. Ha másokra hallgatunk, másoknak se lesz fontos, amit mi mondunk. És ha másokat szeretünk....mások is magukat szeretik. Ijesztő dolog kilépni ebből...mert mi van ha...