A perspektíva a kulcs?
A minap ismét egy olyan trigger ért, ami már sokszor keltette bennem azt az érzést, hogy elhagytak. Hogy egyedül vagyok, hogy magamra maradtam egy adott szituációban. Az ilyesfajta érzés nagyon sokszor a hatalmába kerített már korábban is, de ma történt valami érdekes.
Korábban ezek az érzések felőröltek. Szorongás a hasban, a fókusz lehetetlen áthelyezése, képtelen voltam bármi másra koncentrálni, csak és kizárólag arra a dologra, ami triggerelt. És igen, tudom én nagyon jól, hogy ezek azok a pontok, ahol változtatnom kéne, kurva könnyen mondják, hogy legyél tudatos, vedd észre. Csakhogy ezek a pillanatok nem úgy működnek, hogy ki be kapcsolod őket. Sőt, a legtöbb esetben olyan alattomos módon kerít hatalmába, hogy esélyed sincs a legelején megállítani, majd csak azt veszed észre, hogy megint kattogsz. Megint válaszokat keresel, megint arra fókuszálsz, amit nem tudsz irányítani, megint egyedül vagy és megint kurvára értelmetlen az életed. Nem egyszerű.
De ma történt valami egészen érdekes. Miközben épp a jól megszokott szorongásomon mentem keresztül, bevillant egy új perspektíva az adott helyzetről. Egy pillanatra, egy egészen röpke pillanatra felmerült bennem a kép, hogy talán nem az az oka a triggernek, amit én gondolok. Hogy talán a világ nem ennyire szar hely és nem hagytak el, nem maradtam magamra, valami egészen más van a háttérben. Ez a gondolat, miképp tudatosult bennem, végtelenül megnyugtató volt. Éreztem is, ahogyan vettem egy nagy levegőt és ellazultak az izmaim. Mintha csak választ kaptam volna arra vonatkozóan, hogy biztonságban vagyok. Igen, azt hiszem ez lehet a kulcs. Már csak arra kéne rájönni, hogy hogy lehetne ezt állandósítani, vagy legalábbis még tudatosabban kezelni.
Ez egy nagyon hasznos felismerés. Az agyunk, az elménk arra van kondicionálva, hogy védjen minket, ezért mindentől félünk, ami ismeretlen és abból a csekély információból próbálunk válaszokat kapni, amiket magunkkal hoztunk, tapasztaltunk. De a világ ennél színesebb. Bármennyire is nehéz és ijesztő, fájdalmas, résen kell lenni. Meg kell adni az esélyt annak, hogy talán nem akarnak bántani. Talán nincs baj. Mert valahol pont ezzel basszuk szét a dolgokat. Az ego feladata, hogy tudjon. Hogy igaza legyen, mert az hoz megnyugvást = biztonságérzetet. Fel kell vérteznünk magunkat arra, hogy nem minden veszély, amit annak hiszünk és ha tényleg baj is van, megoldjuk. Na ez nem lesz egyszerű...