A kifogás
Az jutott eszembe, ami már olyan sokszor az elmúlt 2 év során, valahogy mégis hajlamos vagyok olykor megfeledkezni róla. Az pedig nem más, mint a kifogás.
Az ember milyen...feltételhez köti a boldogságát. Az örömét. A jóérzését. Ugye? "Mennyivel könnyebb lenne, ha sok pénzem lenne" vagy "Hogy lehetnék már boldog amikor ilyen szar helyzetben vagyok?". És ezekkel nincs is semmi gond. A probléma gyökere valahol pedig mégis ez.
Hiszem, hogy a környezet, a külvilág hatással van ránk. Emberek vagyunk, az ego sokkkkkal többet tud és tapasztal, mint amennyit mi tudatosan fel tudunk fogni. És ha nem vagyunk résen...hujjujj....csak azt vesszük észre, hogy BOOM! Már megint szar kedvem van. Pedig lehet, hogy csak annyi lenne a kulcsa a dolognak, hogy tegyünk valamit. Vagy nézőpontot váltsunk. Vagy netán mindkettő.
De nem...valahogy olyan megnyugtató az áldozat szerep, nem? Amikor a vesztesek nyugalmával summázzuk, hogy valami elérhetetlen, hogy úgyse lehet a miénk...olyan megnyugtató a tudat, hogy "nem rajtam múlik", mert "nem olyanok a körülmények". Levesszük magunkról a felelősséget és átadjuk a külvilágnak. Ezt hívom én kifogásnak. És persze. Vannak olyan dolgok, amelyek tényleg elérhetetlenek - de azt gondolom, hogy azokra ösztönösen nem is vágyunk. Például én soha nem vágytam űrhajósnak lenni...nagyjából tudom a kritériumait, naná, hogy meg se felelnék. De ez egy valid, valós dolog. Nem valami olyasmi, ami amúgy elérhető lenne, csak lusták vagyunk, félünk kilépni a komfortból, ezért nem, hogy keresünk, de GYÁRTUNK magunknak kifogást. És kezdődik előröl a kör: vágyakozás - kifogás - vágyakozás - kifogás....mikor szakítjuk meg? És kérdezem ezt magamtól is....
Az emberi elme - ide értve minden aspektusát, hiszem, hogy érzelmekből tanul. Mondják is, hogy ez a test nyelve. Mikor vesszük a fáradtságot és emeljük meg a seggünket, hogy új tapasztalatokat adjunk magunknak? Mikor engedjük meg magunknak azt, hogy NE a világ uralkodjon rajtunk, hanem mi, a SAJÁT világunkon? Persze tudom én...erről kurva könnyű pofázni..... < Ugye milyen szépen hangzó kifogás ez is : )
Valahol legbelül....mindannyian tudjuk. Tudjuk, hogy milyen döntéseket kellene meghoznunk, de várunk. A megfelelő alkalomra, a körülmények változására, mert "akkor, ha majd úgy érzem magam, meghozom a döntést.". Valóban van ennek értelme? Nincs. De kényelmes. Kényelmes megvárni amíg eleget szenvedünk a saját hülyeségeink miatt, amíg már nem bírjuk tovább és robbanunk és akkor már nem csak döntést hozunk....de pusztítunk is. Hát így működünk mi. Hagyjuk, hogy a komfort magába zárjon, dédelgessen, életben tartson....és tudjátok, hogy honnan lehet tudni, hogy ez nem boldogság, csak komfort? Ha boldogság lenne, most nem olvasnánk ezeket a sorokat. Egyszer hallottam egy nagyon elgondolkodtató mondatot:
"Az önszeretet az, amikor nem gondolkozol rajta."
Ha érted, érted.